Valószínűleg próbáltál enyhíteni a hastájéki kínjaidon az öved kilazításával, de a korábban még lapos hasad még így is egy fánkként fittyent ki a nadrágodból. Az utolsó dolog, amire ilyenkor vágytál, az még egy fogás volt. Azonban ekkor szolgálták fel a desszertet, és láss csodát: mégiscsak sikerült a pitének is – bőségesen – helyet találnod.
A helyzet az, hogy ennek a jelenségnek van tudományos alapja is, ami nem más, mint az evolúciós adaptációra visszavezethető úgynevezett „szenzorspecifikus telítettség”.
A szenzorspecifikus telítettség tette lehetővé az emberiség túlélését
Nem számít, hogy ismerős-e számodra a kifejezés, a lényeg a következő: a szenzorspecifikus telítettség teszi lehetővé a táplálkozástudomány terén teljesen idegenül mozgó embertársaink számára is a viszonylag kiegyenlített étrend követését. Egyszerűen fogalmazva ha rövid időn belül nagy mennyiséget viszel be ugyanabból az ételből, akkor hamarosan rosszul leszel tőle és egyáltalán nem fogod már kívánni. Azonban ha egy újfajta étek kerül eléd – egy olyan, ami más ízlelőbimbóidat stimulálja –, akkor jellemzően újra neki szeretnél vágni az evésnek.
Az evolúcióbiológusok szerint valójában ez a tulajdonságunk tette lehetővé a fajunk túlélését. Tételezzük fel egy pillanatra, hogy a szenzorspecifikus telítettség nem létezik. Ebben az esetben az őseink például elképzelhető, hogy folyamatosan csak a gyapjas rinocéroszból lakmároztak volna – azonban mint azzal mindenki tisztában van, a gyapjas rinocérosz korántsem képes biztosítani a teljeskörű és kiegyensúlyozott étrendet.
Ha nem állt volna rendelkezésükre ez az étvágyszabályozó tulajdonság, ami befolyásolta az ételválasztásaikat, az őseink vélhetően telezabálták volna magukat rinocérosszal, és rá se bagóztak volna a környéken fellelhető bogyókra, gombákra és magokra.
Ily módon azonban hiányt szenvedtek volna azokból a tápanyagokból, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy kialakuljon napjaink intelligens emberi faja.
A szenzorspecifikus telítettség hátránya
A szenzorspecifikus telítettség biztosította a tápanyagok széles spektrumát, de egyúttal a jelentős mértékű kalóriabevitelt is.
Amikor a kísérleti állatokat különféle ételekkel etetik – „svédasztalos jelleggel” –, az jellemzően egy rendkívül gyors hízást eredményez. Alig férnek bele a bőrükbe, a feleségük pedig „Zsírnyakú Kapitánynak” becézi őket a méretes hátuk mögött. A helyzet ugyanis az, hogy ilyenkor a hipotalamusz – az agy azon területe, ahol az étvágyszabályozó központ található – teljesen összezavarodik.
Normál esetben egy átlagos étel a sejtek azon meghatározott csoportját aktiválja, melyek érzékelik az édességet, savanyúságot, csípősséget, sósságot, és így tovább. Addig eszel, amíg a sejtek nem érzékelik a telítettség elérését, ezt követően pedig az étel „hedonista élvezeti értéke” erőteljesen lecsökken.
Azonban amikor ezeket a sejteket egyszerre aktiválták, az állatok sokkal többet bírtak enni, mielőtt még az érintett sejtek kirakták volna a „megtelt” táblát.
A korlátozott számban rendelkezésre álló emberi kutatások hasonló eredményekkel zárultak, de valójában nincs szükség tudományos eredményekre ahhoz, hogy ezt bemutasssák neked – elvégre a saját bőrödön is tapasztalhattad.
Hogyan fordíthatod előnyödre a szenzorspecifikus telítettséget
A legtöbb fitnesz-, és táplálkozás-centrikus ember tudat alatt már automatikusan is a maga javára fordítja a szenzorspecifikus telítettséget. Az ételeik ugyanis jellemzően néhány tápanyagban dús összetevőből állnak csupán – egy adag hús, egy kis zöldség, valamint esetleg kevéske feldolgozatlan gabona. Igen, ez pontosan az a változatlan, unalmas étrend, ami segít aktiválni a szenzorspecifikus telítettséget is.
Ezen ételeknek nem célja a különféle ízlelőbimbók izgatása. Jellemzően ezek az étrendek kevés pitét tartalmaznak. Épp ezért pedig ritkán figyelhető meg túlevés is.
Ironikus módon gyakran pont a „tökéletes” étrend iránti vágy vezet rendszeres túlevéshez és az abból következő elhízáshoz. Gyakran megfigyelhető ez azoknál a családoknál, ahol valamelyik szülő megpróbál egy „kiegyensúlyozott étrendet” összeállítani – olyan változatos ételekkel és különlegességekkel bombázva a családtagokat, melyek jelentős része (pl. a desszertek) megakadályozza a szenzorspecifikus telítettség kialakulását, és ezáltal lehetővé téve a túlevést.
Azonban aki már egy kicsit tisztában van a tápanyagok világával, jól tudja, hogy az összes fontos tápanyagot nem kell feltétlenül egyetlen étkezésből bevinnünk. A tápanyagok világa ennél sokkalta rugalmasabban működik. A tápanyagok egy részét bevisszük az egyik étkezés során, a többit pedig később majd a nap – vagy akár a hét – folyamán.
És még így is sikerülhet néha keresztbe tennünk a szenzorspecifikus telítettség kialakulásának. Azonban nehéz egyetlen étkezéssel mérhető elhízást elérni – az akkor alakul ki, ha újra és újra megismételjük a folyamatot.
Hivatkozások:
- Tara Parker-Pope, “Room for Dessert? It’s Science,” The New York Times, Tuesday, December 7th, 2021.
- Amy C. Reichelt, et al. “Cafeteria diet impairs expression of sensory-specific satiety and stimulus-outcome learning,” Frontiers in Psychology, August 2014.
Link: https://www.t-nation.com/lean-built-eating/how-to-stop-overeating-sensory-specific-satiety/